Telepatikus a telofázisban

Más is lássa?

 

A négy alapművelet:

- töröl

- öblít

- takarít

- lecsuk.

 

Más is lássa?

 

-         Azt hiszem, hogy nincsen más kiút. Már csak azt nem tudom, hogy a kést, vagy a pirulákat válasszam.

-         Ma elmosogattam a reggeli edényeket, tejeskávét és brióst ettem, aztán lementem a piacra bevásárolni.

-         Nem tudom, hogy mit csináljak. Azt hiszem, hogy ennyi volt.

-         Miután visszajöttem a piacról, még a templomba is elmentem, aztán megfőztem az ebédet. Finom lett a hús?

-         Most mégis mit kéne csinálnom? Ebből tényleg nincs kiút.

-         Szerintem jól átsült, finom hozzá a saláta, vegyél még egy kicsit.

-         A kés az sokkal fájdalmasabb lehet. A pirulákat legalább csak be kell venni, és az ember hamar elalszik. Talán kevésbé fájdalmas.

-         Vegyél még egy kicsit, olyan sovány vagy.

-         Talán már ma este megteszem. Igen, ez lesz a legkönnyebb.

-         Mit főzzek holnapra? Mit szeretnél?

Más is lássa?

 

Merthogy ez nem is egy írás, ami megsemmisítheti önmagát, ezért lehet jó is. – szűrődött be a kihalt hajnali utcáról a kiáltás. Majd nagy csend. Az író várt, de se folytatását, se kommentálását nem hallotta a mondatnak. Mintha egy egérlyukból szakadt volna ki, amit egy apró egér, minden bátorságát összeszedve visít bele a végtelen sötét folyamba, mikor a nagymacskák meg nem hallhatják. Apró mancsai őrülten téphették ki a sajt cetlit az írógépből, ahol az utolsó szavakat biggyesztette a papírra. Megvolt a nagyregény, bár annak ötlete már kétségtelenül megvalósíttatott réges-rég. A semmit kommentálandó az írógép újra verte a betűk képét a fehér lapra, csak hogy teljen. Azt már maga sem tudta, hogy ezzel az időt húzza, vagy valóban érdekes történetet kapar-e fel a lapra, de veszettül nekikezdett, mit sem törődve a csendet felzaklató motor éles hangjával. És ahogyan kell, ez is elhaladt az ablak előtt, maga után vonva a sivár semmit. Akár egy darabban a díszlet, a csend templomai újra felépíttettek, mikor megint belebömbölt valaki az éjbe. Beszéde kivehetetlen volt, de az író tudta, hogy ez csakis az előbb hallott torkán szakadhatott ki ismételten. Most már kitolta a várakozási időt, nehogy a folytonos kopogással elriassza, urambocsá felismerhetetlenné tegye maga számára a következő mondatot. Nagyjából húsz percet ült a komótos csendben, még a lámpát is leoltotta, hogy összes érzékszervének kikapcsolásával hallását erősítse. Mindhiába. A furcsa, és talán életképtelen mondat többet sohasem hangzott el. Az író várta a más-, harmad-, negyed-, ötöd-, és hatodnap hajnalát is, megint csak hiába. Az apró egér többé nem visított, csapdába szorult. Azt pedig senki nem tudta később megállapítani, hogy halálát saját kételyei, vagy a vas szorítása okozta-e. Az író eladta gépét, és onnantól kezdve még papírra sem volt hajlandó írni. Szignóját, azóta is felesége hamisítja.  

 

Más is lássa?

 

Bátorkodom elmondani, amit hallani szeretnél. Neked mondom, érted teszem, én ezt mondom, de egy frászt. Az ego dolgozik, veszettül kapar a jó szóért, akár a torok télen a cúgban. Aztán a csillapíthatatlan érzés, tenger, meg napfény és a bizsergés, a vágy, a kerülgetett ágy. Valamit akartam, de már mindegy. Biztosan nem volt fontos, vágod rá a választ, amit hallani szeretnék és mégsem. Egyfelől tetszik a csend, a fátyol viszont áttetsző, ezért minden pillantás a vesémig hatol. Marja a húst, az agyam, égeti a hajam, csontjaim, még jó, hogy nem a talpamnál kezdted. Bele sem merek gondolni, hogy onnan mit lát a szem. A beleim forgatja az érzés, magyarázod ismételten belém, pedig köszönöm, én jól vagyok. Az ennél nem is lehetnék már csudábbul azért nem hangzik fel, mint szózat, amit lecsapásként tolnék feléd, hogy magad lásd, a halld helyett, de már nem is kell.

 

Van, ami nem változott. A felsőt még gondosan válogatom, hogy a röntgenben legyen némi izgalom is, legalább az első másodpercig, míg vetkőztetsz, hogy a sugár forrón pásztázzon, és te csak egy fal mögül less. Daganat. Ezt is kimutatta egy másik, egy jól informált anonim, aki jelzőjét tekintve neve elhallgatását kéri, de már úgyis mindegy, mert még ma éjjel elhallgattatom. Tervem egyszerűsége sok tollban áll, bár a fojtás embertelen. De a tetem már nem kérdez, végső soron böffent egy kedveset, és elenged. S vele együtt eltűnik a térben a leletem, a daganatom, érzem, ahogyan a nagyság zsugorra gerjed, beletáncol önmagába, és a karfiolforma már a múlté, marad a ping-pong. Az örök pattogás, az a zörej, ami egy csendes tumort is túlszárnyal, a fájdalom hasít, már a lapockámat szúrja. A labda idővel reped, a cittegés csattogássá válik, és tovadörömböl a sötét bensőben. A villannyal spórolok, így is nagy neki a táptalaj, minek buzdítani. De valaki megint csak felcukkolja, hurkot húzva a koponyám és a törzsem közé válaszfalként. Apró felhők röppennek ki a számon, mintha vattát húznál. A látvány gyönyörű, az érzés érthetetlen, a hang leírhatatlan. Én mondom, mindenkinek meg kell tapasztalnia egyszer a halált.    

 

Más is lássa?

 

Variációk is lehetnének egy témára. Mondjuk van az enyém, meg mindenki másé. Ezek, amik sosem találkoznak. Válogatott verziók, és még mondja valaki, hogy nincsenek színek. A bőség zavar, a sokaság, de a felfordulás mértéke cseppet sem. Sosem a rend volt a szerem, a szertelenség szórakoztatóbb. A szabadság meg jár mindenkinek, pedig mennyiket kötnek. Unom a sok csavartat, agyat fúrt bólogató barmot. A gúzsba kötött ártatlanokat. De persze ne nézzen filmet az, aki csak a pixelt látja.

 

Más is lássa?

 

Tudod ez terebélyes. Amolyan egész szobát betöltő érzés. Pedig csak a kisujjban sajog. Vasárnapi Hírek az asztalon, rajta vízkör és egy nevenincs csokor, amit az utcán vettem a bácsitól. Mindig megkérdezi, mikor elmegyek mellette, hogy kérek-e, én meg rutinosan intem a nemet. Pedig a virágot szeretem, de az ember mégsem áll meg virágot venni. Valahogy olyan elképzelhetetlen, hogy bevigyek a nem létező irodába egy csokrot. Pedig. A fagyit azt bezzeg. Az is csokorforma, vízben olvadó, hasban puffadó.

 

Már hosszú hetek óta azt sem érzem, hogy más számot kellene hallgatnom. A lemez mindig ugyanaz, de már nem is ellenkezem. Felesleges. Végtelen csata az egész, vonósok, meg minden, jó lesz ez. Aztán jön a dölyf, és a fal pereg. Tudod, amolyan képzeletben forgatott film, sok vízzel és homokkal. Akár a porhó.

 

A kisujj törött. Lelet, plecsni és gipsz. Megint elmúlt egy néhány nap az intéssel, csak a fagyi, ami csöpög a gézre. Már a rajz él rajta, csak egy part, nevető nappal, egyszagú tulipánnal és egyenrangú hullámokkal. Megint jön a hintőporhó, meg a terebélyes érzés a levételnél. Jól van, veszek egy csokrot.   

Más is lássa? Más is lássa?

 

A kár a törött csap. Meg a csapat hangja, ami megint csak folyik, és zajlik. Beszélnek a falak. Színültig vagyok. A színem ültig, ez is nyomja a széket.

 

Más is lássa?

 

Tudod a kindert is előbb megpróbálja összerakni az ember, és csak később nézi meg az útmutatót. Pedig mennyivel egyszerűbb, és mennyivel unalmasabb dolog lenne...

 

  

Más is lássa?